Sziasztok!
Augusztus 20-én sajnos megtörtént, ami reméltem, hogy sosem fog bekövetkezni: elestem. No nem gyalog... Többen érdeklődtetek, mi történt, íme, szolgáljon másnak is tapasztalatként.
Először is piszok szerencsésnek mondhatom magam. Az ég világon semmi bajom nem lett, és a motor is inkább csak esztétikai károkat szenvedett.
Egy nagyon rövidre sikerült péntek éjszaka után a szombati nap melóval folytatódott majd nekiláttam, hogy visszapakoljam a frissen felújított első villát a helyére. Meg is történt, hát ki kell próbálni. Amíg a városban császkáltam, nem is volt semmi gond, de hát egy hete nem érintette a nyerget a hátsóm, hát mégiscsak nagyobbat kellene kerülni, úgy 60-80 km, még belefér. Féltáv környékén éreztem az ebéd-fáradtság-hőség hármas andalító létének első jelét. Gyors pihenő az út szélén, majd irány tovább. 10 perc múlva azonban a fáradtság visszatért. Újabb megállás, majd még 10 perccel később, már nem jutottam el a pihenőig...
Egy nyílegyenes szakaszon már észre sem vettem a gonosz harmadik eljövetelét, egyszerűen kikapcsolt az agyam és a kép arra jött vissza, mikor a 30 centis útpadkán elkezd rázni a motor eleje. A feleszmélés annyira volt elég, hogy felfogjam, ez menthetetlen, esés lesz belőle. Az árokban kötöttünk ki a jószággal... Hogy mennyivel estem, passz, úgy 60 körül volt a tempó, a mögöttem lévő autó sofőrje mondta, hogy szerencsére nem mentem gyorsan.
Három dolgot állapítottam meg:
1. A Transalp tényleg elpusztíthatatlan. Saját lábán jött haza.
2. Szerencsés vagyok... Nagyon! 50 méterrel később egy átjáró fogadott volna az árokban. Nem volt forgalom, igazából csak épített pályán eshettem volna ideálisabban. A szerencsét azonban nem csak az esésre értem. Hajlamosak vagyunk természetesnek venni a hétköznapi jó dolgokat, amik történnek velünk, pedig irgalmatlan szerencse, hogy egyáltalán a mi életünkben történik.
3. Vannak még emberek a világon. Aki megállt segíteni, néhány nappal később megkeresett, kiderítette, hogy ki vagyok, hogy megkérdezze, minden rendben van-e velem és a motorral. Fura játékos ez az élet, nem így akartam új barátságra szert tenni. 
Hát ez történt. Biztos vagyok benne, hogy mindenkivel előfordult már hasonló, amikor mondogatta magának, hogy "Jaj, fáradt vagyok, de ezt a kicsit már kibírom." meg "Na, mindjárt átesek a holtponton aztán megint teljesen éber vagyok.". Hát, egy biztos én ezután, ha kell, az út szélén az árokparton megállok aludni. Eddig megfontolt és defenzív sofőrnek gondoltam magam, aki nagyon figyel a többi közlekedőre. Most megtanultam, hogy magamra is figyeljek oda.
Remélem tanulságos és nem untató történet volt. Ukrajnában az évzárón találkozunk!
JoeZee
