Még 2009-ben az Alpok túrán elhatároztuk Józsi barátommal, hogy 2010-ben Albániába megyünk. Hosszadalmas tervezés előzte meg az indulást. Mi már többször voltunk sok fele együtt és ezek a dolgok az én feladataim közé tartoznak. Egy dologban állapodtunk meg előre, hogy ez egy sátras vadkempinges konzerves nomád túra lesz.
Legelőször is tájékozódtam. Többek közt elolvastam a Külügyminisztérium weblapját. Mit írnak Albániáról? Meghallgattam motoros cimborák beszámolóit, elolvastam az interneten elérhető minden, a régióra vonatkozó úti beszámolót és tapasztalatot.
Idézet következik a Magyar Külügyminisztérium weblapjáról:
„Az ország legnagyobb részén – különösen a városokban és a tengerparti üdülőövezetben – megfelelő a közbiztonság. Turisták elleni szervezett, ismétlődő akciók nem fordulnak elő, a lopások ritkák. Jóllehet az albán kormányok az utóbbi időben komoly eredményeket értek el a közrend és a közbiztonság javításában, a szervezett bűnözés változatlanul markánsan jelen van az országban. Továbbra is jelentős mennyiségű fegyver és lőszer van illegálisan a lakosság és a bűnözők kezében. Az egyes bűnszervezetek közti leszámolásoknak néha vétlen áldozatai is vannak. Emiatt változatlanul célszerű elkerülni a kétes hírű szórakozóhelyeket.
A kormányzat az ország hegyes vidékeit a Montenegróval határos résztől kezdődően egészen a görög határig csak részben tudja ellenőrzése alatt tartani. Ezek a területek egyben az ország legelmaradottabb, legnehezebben megközelíthető részei, ahol ritkán fegyveres bandák rablásaira is sor kerülhet. A legveszélyeztetettebb körzetek ezen belül a viszonylagosan forgalmas másod- és harmadrendű útvonalak mentén vannak, északkeleten a Koszovóval határos részek, különösen Tropoje és Bajram Curri városok körzete, délen pedig a Gjirokaster város közelében lévő Lazarat település körzete. E területeken éjszaka fokozott kockázattal jár az áthaladás.
A hegyvidéki területek meglátogatását kizárólag a környéket jól ismerő vezetővel ajánljuk! A koszovói határ környékén továbbra is előfordulhatnak fel nem robbant aknák, a gyalogos közlekedés ezeken a területeken életveszélyes és tilos!”
Ezt nem volt túl jó olvasni, mert bennünket elsősorban nem a tengerparti rész érdekelt, ha nem pont azok a területek, amikről a figyelmeztetés próbált elrettenteni. Viszont egy másik elszánt csapat, Botondék tavaly már jártak sátrazni a veszélyesnek leírt területeken és határozottan állították, hogy a minisztérium weblapján olvasható rémségek alaptalanok. Sőt kifejezetten megerősítették, hogy nagyon barátságos népek laknak arrafelé, akik híresek a vendégszeretetükről. Rossz tapasztalatuk nem volt.
Ezek után kezdtem hozzá a tervezésnek Google Map-on, GPS-en és papír térképen a látnivalókat és az ehhez passzoló útvonalat.
Az indulás dátuma többször is módosult. Voltak jelentkezők a túránkra, de végül mindenki lemondta, így ketten maradtunk.
Ennek eleinte nem nagyon örültem, mert minél többen vagyunk, annál nagyobb biztonságban tudhattuk volna magunkat. Végül pedig - így utólag - örülök, mert csak egymáshoz kellett alkalmazkodni. Voltak szituációk, amik próbára tették a – főleg az én tűrőképességem és biztonságérzetem. (Számomra) kritikus helyzet egyszer adódott és ilyenkor azt hiszem nem tudok senkihez és semmihez alkalmazkodni. Szeretem a dolgokat egyedül irányítani. Ekkor jobb, ha minél kevesebben vagyunk. A szituációt később részletesen leírom.