Ezt a napot soha nem fogom elfelejteni. Utazásunk legkalandosabb, leglátványosabb, legeseménydúsabb és talán legizgalmasabb szakasza. Ami azt illeti Kukesig szinte semmi nem történt.
Milot-tól Kukesig olyan autópályán mentünk, hogy ilyet Svájcban és Ausztriában lehet látni. Hipermodern. A végén egy 10 km-es alagúttal. Amiből csak az egyik pálya épült meg mikor ott jártunk.
Precíz kivitelezés, tükörsima kanyargós aszfalt. Milot-ig is „autópályát” jeleznek a térképek, de azok még a kommunizmusban épülhettek. Szintbeli kereszteződések, keskeny a kétsávos szakaszok, teljes kerítéshiány, szélső sávban szembejövő lovas kocsik és kerékpárosok, illegális gyalogátkelőhelyek tucatjai, körforgalmak, egyáltalán nem minősülnek szokatlan jelenségnek. Az új szakaszon azonban ezeket már nem tűrték meg a hatóságok. Egyedül a régi szakaszon találkoztunk háromlábúval a 60-as tábláknál. De szerencsére nem volt baj, mert egyrészt időben észleltük, másrést nem mentünk gyorsan.
A benzinünk épp hogy elég volt Kukesig. Ugyan is az új autópályán semmiféle tankolási lehetőség nem volt. Fél tankra nem álltunk meg korábban. Pedig kellett volna. A 10 km-es alagútba már kénytelenek voltunk úgy behajtani, hogy csak reméltük, ki is jutunk belőle. Szerencsére nem lett baj.
A váltakozó irányú alagút forgalmat egy safety car jellegű kisteherautó vezette fel. Mi közvetlenül utána mentünk, mert a bejáratnál a motorosokat előrehívták. A kisteherautó platóján egy kb. 1 m3-es víztartály szivattyúval és slaggal – egyfajta tűzoltóautó. A 10 km-es felvezetés alatt a max. sebesség 50km/ó és előzni tilos. A két sávból csak egyet lehetett használni. A plafonra szerelt nagyteljesítményű ventillátorok iszonyatos dübörgése még sisakban is szinte kibírhatatlan volt. Ezek a ventillátorok normál esetben csak segítik az átszellőztetést. De ez itt ebben a formában nem működött. Az alagútban iszonyú szmog. Érezni hogy az összes diesel autó étolajjal megy. Intenzív volt a sült krumpli szag. A masszív szmog egyébként azért alakult ki, mert az ilyen hosszú alagutakat nem a ventillátorok szellőztetik ki, ha nem az egyirányú forgalom keltette légáramlás. A periodikus oda-vissza mozgó kocsisorok gyakorlatilag ezt a légáramlást szüntetik meg.
Kukesben végre tudtunk tankolni, ahova már a lejtőkön kikapcsolt motorral gurultunk be. Porszáraz a tank.
Milyen szerencse, hogy ugyan azzal a típussal voltunk, egyszerre tankoltunk és mindig tudtuk, hogy a másik hogy áll benzinnel, ha csak a benzinszintjelzőre pillantottunk.
A kaland Kukesnél kezdődött, amikor letértünk Puke felé. 25 km után jobbra fordultunk Fierze irányába. Ez a 25 km volt életem másik olyan útja amiről még csak álmodni sem mertem korábban. Szuper kanyargós, változó minőségű. Amin nem lehetett haladni. Ez a 25km óráknak tűnt.
Valahol fél úton találkoztunk másik két elvetemült Transzalpossal. 2 osztrákokkal. Egy útszéli krimóban üldögéltek. Wolfram és Robert.
Itthon tudtam meg, hogy Robert elhagyta később Albániában az útlevelét és a motorját is hibásan regisztrálták beléptetésnél, így a kifelé vezető útjuk nem volt zökkenőmentes.
S mivel igazából nem nagyon tudtuk akkor, hogy egyáltalán jó helyen vagyunk e megálltunk és szóba elegyedtünk velük. Wolframmal és barátjával a krimó teraszán hosszasan egyeztettük az addigi túráink tapasztalatait és az elkövetkező napok teveit. Szerencsére Józsi, a társam jól beszél németül. Így nem voltak problémák. Mi azért jöttünk erre, hogy a Fierze – Puke komp-utat megtegyük. ők csak úgy motoroztak a környéken. Eszméletlen kalandjaik voltak. De azon a napon pont egy irányba mentünk Fierze irányába. Én tudtam, hogy a komp reggel 6.30-kor indul, a völgyzáró gát után.
És csak naponta egyszer jár oda-vissza. Tehát a környéken valahol szállást kell keresni. Ez a közös cél csinált belőlünk egy csapatot a következő reggelig. Innentől együtt tettük meg az utat egészen az az napi végállomásig. Ami akkor ott még egyáltalán nem körvonalazódott. Pedig már kezdett esteledni. Egy valamiben voltam biztos. Zsákutcában vagyunk Albániában a Koszovói és Montenegrói határtól alig 10 km-re.
Mi meg egyre rosszabb környékre keveredünk. Egymás után hagyjuk el a településeket, mert sehol nem mertünk megállni. Ahol ezt még is megtettük, ott a távolból fegyverropogás hangját véltem hallani. Józsi szerint „petárda” volt. Ja mondom – ha nem kalacsnyikov, akkor tényleg csak petárda lehetett. Mi francot keresünk mi itt!? Az út széléről gyerekek dobáltak egy helyen kővel, amit senki nem vett észre csak én, mert három társam már elhúzott. De én láttam előttem leesni őket. Bregluméban megálltunk a főtéren. Ahol pillanatok alatt körülvettek a gyerekek és elkezdték a motorokat piszkálni, miközben visongva fejezték ki lelkesedésüket.
Az addig utcán levő nők a kisebb gyerekekkel behúzódtak a házakba. A rosszkinézetű és rosszul öltözött férfiak meg gyanúsan bámultak. Tekintetükből nem tudtam mit kiolvasni. Takarodjunk? Maradjunk? Kinyírnak? Fogalmunk sem volt. Egy biztos, a gyűrű egyre szorosabb lett körülöttünk, miközben a térképet nézegettük. Aztán mint akit puskából lőttek ki – elhúztunk. A következő településen ugyan ez megismétlődik, csak ott találtunk egy modern építésű új szállodát. Wolfram bement érdeklődni. Volt is szoba, de a motorokat éjjel kint kellett volna hagyni az utcán. Körülöttünk pedig az előző településről ismert gyereksereghez hasonló visongóan lelkes csapat és az egyre gyanakvóbb helyiek. Garázs nem volt. Én nem maradok – jelentem ki határozottan - gyerünk innen! Mentünk tovább, már több település nem volt hátra, de út még volt. Amikor az aszfalt végleg elfogyott, mint ha csak a sors úgy akarta volna, egy frissen épülő, de csak egyelőre legyalult erdei durván murvás út következett.
Útépítő gépek parkoltak amerre csak mentünk. Extra rossz útminőség. Ezen kezdtünk el haladni. Már mentünk vagy 15 km-t mire kezdtem megnyugodni. Sehol egy teremtett lélek, már jó ideje. Egy két helyi tehénpásztor terelgette hazafelé a jószágot. Majd később ők is elmaradtak. Balról egy bővizű patak zúgását hallottuk az egész út alatt. 20 km körül aztán balról feltűnik egy faház. Wolfram bemegy motorral, mi hárman az úton maradunk járó motorokkal. Pár perc után kerül elő és int: menjünk be. Mosolyog.
Biztonságban voltunk.
Ráleltünk arra a hotelra, amit valójában kerestünk, csak fogalmunk sem volt róla, hogy itt van, vagy hogy egyáltalán létezik. A GPS koordinátáinkat sms-ben elküldtem a barátainknak, ha véletlenül még is eltűnnénk, tudjanak róla kb. hol, történt mindez. Volt a völgyben térerő, de csak akkor, ha a telefont egy fenyőfa ágai közé tettük.
Sehol máshol. Ezért először az sms-t megírtam, feltettem a telefont gallyak közé. Megjött a térerő majd elküldtem. A telefont pedig eltettem, amin többé nem volt térerő. A helyet elneveztem magic baum pointnak.
A fenyő GPS koordinátái: N 42.45968° E 19.92202°
A Hotel kocsma részébe belépve nem hittem a szememnek. Mint ha csak az ismert mese csúf boszorkájának mézeskalács házában járnánk. Európa talán egyik legveszélyesebb környékén. Vacsorát nem reméltünk, már épp konzervet akartam melegíteni, amikor kiderült, hogy lehet vacsorát rendelni. Van szárnyas sült, marhasült és van sertéssült is. Köret sült krumpli és friss saláta. Volt hideg sör is és számos fajta üdítő és egyéb röviditalok.
Nem akartam hinni a szememnek. Ez nem lehet igaz. Ez csapda? De nem - nem volt csapda és nem volt látomás sem. Ez Albánia. Ahol a koszovói montenegrói határtól egy erdei murvás zsákutca végén egy estét eltöltöttünk. Patyolat tisztaság és modern felszerelés jellemzi.
Mindezt mennyiért? Kajával sörrel szállással együtt fejenként 16 euróért. Vendéglátónk a 30 év körüli férfi Alfred Selimaj és amerikai felesége volt. Nagyon szerényen viselkedtek. Alfred is jól beszélt angolul. Az hogy a nő – feltehetőleg a felesége - amerikai, az csak itthon derült ki, mert szinte hihetetlen, de van weblapjuk, ahol minden kiderül erről a páratlan helyről.
Azt pedig hogy van weblapjuk ennek fotónak köszönhetem, amit a négy asztalos étteremben kaptam lencsevégre. Mikor lefotóztam, nem is tudatosult bennem mi van rajta.