2.nap július 15. szombat. 234 km
Száraz éjszakánk volt, de természetesen reggelre a sátrak azért bepárásodtak. Vizesen nem lehetett őket elcsomagolni. Annál is inkább, mert már tudtuk, hogy a következő táborhelyünk panzióban lesz. Így aztán a sátrak sokáig állnának vizesen a csomagban. Az meg nem túl szerencsés – bebüdösödhet.
Végigmentünk a Piva kanyonon. Ismét megnéztük a Durmitur Nemzeti Parkot, ahol ezen a napon szép tiszta derült idő volt és a hőmérsékletre sem lehetett panaszkodni.
Nem úgy mint 2011-ben és 2012-ben. Ahol egyszer még havas eső is esett és a köd miatt csak pár 100 méter volt a látótávolság, a hőmérséklet meg 5-10 fok körül lehetett. Mindez nyáron.
A fennsíkon haladva egészen Zabljakig az út végig aszfaltos, jó minőségű. Egy baj van vele, hogy nagyon keskeny. Így érthető módon nem lehetett csapatni, hiszen a beláthatatlan kanyarokba mindig úgy kellett érkezni, hogy szemből is jöhetnek. Sőt nem csak személyautó, ha nem akár busz is.
De itt sietni nem is szabad, hiszen olyan páratlanul szép helyeken lehet haladni, hogy az ember önkéntelenül is lelassít, mert a bámészkodás elvonja a figyelmét. Ebből kifolyólag ebédelni is megálltunk, hiszen 12-13 óra körül voltunk a Bobatov Kuk hegycsúcs lábánál.
A legmagasabb pont, ami fennsíkból kiemelkedik.
Kajálás után Zablajk főterén még megálltunk pihenni és ittunk egy kávét. Végigmentünk a Tara kanyonon.
Út közben megúsztunk vagy 3 sebességmérő kamerát. Én a háromból csak kettőre emlékeztem. A többiek mondták, hogy három volt. Ezek szerint nem mentünk gyorsan. Az út második fele advecsörösre terveztük. Egy a térképen fehérrel jelzett alsóbbrendű utat választottunk.
Ami jó döntésnek bizonyult, hiszen találtunk benne egy ilyen szakaszt, ami igazán élvezetes volt. Rossz minőségű, de legalább kalandos. Útcélunk már ismert volt, itt aludtunk 2011-ben is. Egyben nem voltunk biztosak, hogy lesz szabad szoba. Montenegrónak ez az eldugott szeglete megint csak páratlan szépségű. Itt található az a működő dolina, amilyenhez hasonlót még sehol sem láttam. Kalandos volt ide eljutni, mert a GPS-em valamiért elfelejtette a célpontot. így aztán Marci Garminja vezetett bennünket, de az is elvitt a málnásba párszor, mielőtt megtaláltuk. Sajnos esőre állt az idő, illetve mondhatom nyugodtan, hogy csepergett is. Sőt oldalról nagy fekete viharfelhők is jöttek.
2011-es fotó a mosógépről:
Miután megtaláltuk az általam csak „mosógépnek” nevezett természeti jelenséget, csalódnunk kellett. Alig volt benne víz. 2011-ben nagyon komoly vízmennyiség tűnt el pillanatok alatt a föld alá, miközben közel távol nem láttuk hol bukkan elő, hiszen nem volt patak a környéken. Ezt még egyszer majd még fel kell deríteni.
A mstani mósógép inkább kávéscsésze: :-)
A mosógép után kijöttünk a Ropojana völgyből és átmotoroztunk a Grebaje kanyonba. A kanyon végén van az a motel, ahol már egyszer megszálltunk 2011-ben. Szerencsére volt egy komplett faház üresen. Ahol az első emeleten és a tetőtérben pont elfértünk 5-en. A túra tervezésekor nagy dilemmában voltam, hogy hány személyesre tervezzem azt. Ilyenkor derül ki, hogy igazam volt, mikor 5 főnél húztam meg a határt, hiszen ha többen lettünk volna akkor bajba kerülünk. Max az udvaron lehetett volna sátrazni.
Az meg hogy nézett volna ki, hogy a fele épületben a másik fele sátorban van. Pedig létszámban és haladás szempontjából még 3 ember nyugodtan elfért volna. Vacsora után a tulaj közölte, hogy a halkan kell legyünk, mert a német nagykövet is a ház vendége és nem szeretné ha panasz jönne. Feküdjünk le 22 órakor és ne hangoskodjunk. Eléggé elcsodálkoztunk, mert alapból csendesek vagyunk egyébként is és soha sehol nem volt ránk panasz.
Reggelit nem kértünk, sőt este kifizettük a számlát. Másnap korán kellett indulni. Albánia következett.