-
Az éjszaka folyamán meglehetősen lehűlt a levegő. A +4 fokig komfortos hálózsákomban ami -1 fokban is elviselhetőnek volt hitelesítve, úgy hogy termo ruhába is be voltam öltözve, kimondottan fáztam. Látszódott a leheletem. Hőmérő nem volt, de +3-4 foknál nem volt melegebb. Kimásztam a sátorból. Kint szemerkélt az eső. Lassan a többiek is megébredtek, összecsomagoltunk, levettem a vendégház sparheltjáról a félig-meddig megszáradt csizmám, felpakoltuk a motorokat, megreggeliztünk, és mielőtt folytattuk volna utunkat beköszöntünk a helyi sráchoz és megköszöntük a vendéglátást. Persze hogy fokozza vendégszeretetét vagy csak a helyi szokás miatt, addig nem távozhattunk, míg nem ittunk a családjával közösen egy kávét. A családnak két pici gyereke volt, az egyik még pelenkás és el nem engedte volna az anyukáját. A kávézás közben előkerestem a motor túradobozának mélyéről a dugi csokit és azzal kedveskedtem a gyerekeknek. Élmény volt látni, ahogy vigyorogva majszolta. Elbúcsúztunk és indultunk az aznapi táv megtételére.
Hihetetlen rossz minőségű hatalmas tócsákkal borított olyan mély nyomvályús sáros úton haladtunk, hogy a motorok oldaldobozai gyalulták a sarat. Ha lett volna esés, vagy eldőlés nem kellett volna attól tartani, hogy elfekszik a motor, közel függőlegesen megállt volna. Ezen a nagyon rossz úton 30 km-t tettünk meg mire egy falunak nevezhető kis településre értünk. Utólag megnézve a térképen az útvonalunkat, az Istenháta mögött jártunk a Kárpátok kellős közepén.
Yoshi említett korábban egy régi „nagymagyarországi” időkben épített közel 100 éves gátat, kb. 5-6 km-es kitérő volt, így nem hagyhattuk ki. Az út ami oda vezetett ritkán járt, de meglepően nagyon jó minőségű, annak ellenére, hogy egész nap szinte végig szemerkélt az eső sármentes, murvás út volt.
Az út mentén jól kiépített vadkempingezős táborhelyek voltak a patak és az út között.
Egyszer csak egy nagyon meredek emelkedőhöz értünk a völgy hatalmas sziklafalak közé szűkült, és megláttuk a gátat. Hatalmas építmény, és az egész fából épült! A gát felett egy gyönyörű tó volt. A szintkülönbség legalább 10-15 méter. A gát alján vadul folyt a víz, iszonyatos robajjal. A gátat alkotó fenyőfa helyenként már rendesen el volt korhadva, így nem nagyon mertünk kimenni a szélére, de így is hihetetlen látványt nyújtott. Yoshi elmesélte, hogy mire használták annak idején. Akkor, amikor még nem voltak vízierőművek, sőt még áram se nagyon. A felduzzasztott vizet fa szállítására használták. A környező közeli hegyekben kivágott és a gát alá összegyűjtött fát a gát tetején lévő nyitható zsilipen keresztül hirtelen elárasztották, egy mesterséges árhullámot okozva és ezzel az árvízzel szállították le a fát a távolabb lévő folyóparti fafeldolgozó üzembe.
A kitérő után folytattuk tovább utunkat Észak felé. Végig a völgyben a folyó mellett. Örökkévalóságnak tűnt, mivel az út minősége miatt nem igazán lehetett száguldozni.
Néha elhaladtunk egy út széli forrás, vízesés mellett, akkor megálltunk feltölteni a vizes palackjainkat friss forrásvízzel, és persze ittunk is egyet.
Néha marhacsorda tartott fel minket, olyan keskeny volt az út, hogy nehezen tudtuk kikerülni az állatokat, az út egyik széle sziklafal a másik széle szakadék. Közvetlen az út alatt 30-50 helyenként 70 méterrel pedig a folyó, és se korlát se semmi más. Azt hittük sose jutunk ki ebből a völgyből. Bár ahogy telt az idő mintha egyre jobb, egyre jártabb úttá vált volna, egyre gyakrabban értünk be kisebb falukba, egyre több emberrel találkoztunk, egyre nagyobb volt a forgalom. Már-már város méretű településen is áthaladtunk, amikor Tamás megállt és nézegette a motorja első fékét.
Valami nem stimmel, kevés a fékolaj a tartályban és zaj jön a féktárcsa felől. Kiderítettük, hogy a sok sár megette a fékbetéteket és szinte ferodo nélküli volt már a betét, aminek a fém része súrolta a tárcsát. Ideiglenes megoldásként, amit sose szabadna, befújtuk láncsprayvel, hogy ne koptassa jobban a tárcsát, és a spórolás végett ettől kezdve csak hátsó fékkel lassított. Közben Yoshi telefonos segítséget kért közeli barátjától, aki segített azoknak, akiknek valami műszaki problémája keletkezett a kirándulás során. Nekem fogyóban volt a láncspraym, a Tamásnak a betét, TomRednek is fogyóban volt a fékolaj. Yoshi megbeszélte a találkahelyet, illetve mivel már közel 3 napja harcoltunk az eső okozta elázásokkal, és az időjárás sem akart javulni, Yoshi intézett nekünk egy fűthető, meleg vizes zuhanyzóval felszerelt szállást.
Indulás tovább. Hamarosan az út aszfaltozottá javult, természetesen kátyúkkal fűszerezve, hogy azért offos legyen. Egyre több és nagyobb településen mentünk keresztül, de valahogy más volt mint az eddigi települések.
Amikor egy nagyobb városban megálltunk ebédelni Yoshi elárulta, hogy azért van ez, mert másik megyében vagyunk a Kárpátok keleti oldalán, és itt teljesen más stílusban építkeznek és az emberek is mások, más nép lakik itt. Hozzáteszem a magyar határtól több mint 300 km-re voltunk.
Az ebédet egy önkiszolgáló gyorsétteremben fogyasztottuk el, meglepően színvonalas modern környezetben. A kínálat nagy volt, a kaja bőséges és ízletes, a kiszolgáló csajok is kellemes vizuális élményt és jó társaságot nyújtottak, és az ár is a helyi szokásos olcsóságnak megfelelő volt.
Jóllakottan kipihenve indultunk tovább. Azonban az eső nem akart alább hagyni, egyre jobban esett. Egészen a szállásig. Talán az vígasztalt, hogy már „aszfaltozott” úton haladósabb tempóban tudtunk menni, illetve, hogy nem sátorban, hanem fedett fűtött épületbe tölthetjük az éjszakát.
Ismét egy nagyobb városba érkeztünk. Itt találkoztunk Yoshi Transalpos ismerősével Igorral, aki a korábban telefonon kért műszaki segítséget nyújtotta és a szállásunkat megszervezte. Még mielőtt megérkeztünk volna a szállásra megálltunk egy nagyobb üzletnél vacsorának valót vásárolni. Igor elmondta, hogy ahova megyünk, ott tudunk grillezni is. Ezt figyelembe véve vásároltunk. J
A szállásunk egy vadász pihenőhely volt és nagyon pazar! Két szobás négy ágyas faházikók, meleg vizes zuhanyzókkal, külön faház ahol grillezni lehetett. A motorjaink zárt udvarban parkolhattak, a műszaki problémákat fedett helyen meg tudtuk javítani. Az egész elképesztően praktikusan, elegánsan volt megépítve és berendezve. Totál luxus! Az áráról pedig nem is beszélve, nagyon olcsó volt! Lepakolás, beköltözés, átöltözés, majd jól befűtöttünk a faházakban és kiteregettük a már lassan két napja vizes ruháinkat, gatyába ráztuk az út során megviselt motorjainkat, majd nekiláttunk a vacsorának. Az otthonról hozott még meglévő kolbász, sonka és egyéb helyben vásárolt kajából saslikot sütöttünk, közben a helyi söröket is végigkóstoltuk.
Kellemesen telt az este. Nagy segítség volt, hogy ilyen körülmények között lehettünk, a vacsora közben köszönetet is mondtunk Yoshinak, Igornak és a közben megérkező tulajdonosnak is, aki nagyon örült a megelégedésünknek.
A kellemes estének a fáradtság miatt hamar véget vetettünk, és egy nagyot aludtunk a kényelmes ágyakban.
Útvonal, adatok és képek: http://www.sports-tracker.com/#/workout/maszi/6tj3h8b7n00e7hcr
5. nap Verecke
Napsütésre ébredtünk! Ez valami hihetetlen élmény volt két nap eső után! Igaz fújt a szél, de nem érdekelt. A ruháink is mind megszáradtak, élmény volt száraz ruhában felülni a motorra!
Ismét irány a hegyek, végig aszfaltozott úton, helyenként párhuzamos közlekedésű gyorsforgalmi útnak látszó nagyon széles utakon. Azért a hatalmas kátyúk innen se hiányoztak. Furcsa is volt, hogy pillanatok alatt megtettünk 100 km-t. Aztán még 100-at, ekkor már kezdtem fáradni. Ahogy egyre közelebb értünk a Kárpátokhoz az időjárás is borongósabbá vált. Az út minősége ismét a megszokott nagyon rossz lett, és ami a legfárasztóbbá tette az haladást, a hatalmas káoszszerűen haladó forgalom. Mindenki előzött mindenkit, hol jobbról, hol balról, volt hogy a szembejövő autós aki épp egy másikat előzött nekem jobbról ment el! Életveszélyes volt! Csodálom, hogy nem volt baleset.
Elértünk Stryi városában, ahol majdnem el is tévedtünk. Gyors korrigálás, megfordulás és ismét a helyes úton haladtunk. A városban rengeteg rendőr, valami razzia lehetett. Szerencsére nem állítottak meg. A város után olyan úton haladtunk tovább, mint még soha Ukrajnában! Tükör sima nyíl egyenes út és úgy lehetett húzni a gázt… nehezen hittem el. Valami nagyon nagyon főút lehetett, mert sok kamion haladt rajta.
Lassan elértük a hegyeket. Az út kanyargósabbra váltott, olyanra, mint kb Balassagyarmat felé a 2-es, és tükör sima, élmény volt döntögetni. J
Az időjárás még fokozta a szépséget, mert a hegyek közé bekúszó felhők csodálatos látványt nyújtottak, viszont ezzel együtt az eső is lógatni kezdte a lábát. Ekkor már nagyon sok kilométer volt mögöttünk, így tartottunk egy rövid pihenőt egy benzinkúton, ahol olyan berendezés, olyan kiszolgálás, olyan színvonal volt, hogy ha nem látni cirill betűt, akkor azt gondolhatta volna az ember, hogy valahol Ausztriában van az Alpokban. A tea és kávé elfogyasztása közben Yoshi elmondta, hogy nemsokára letértünk a főútról, egyrészt mert rövidítünk vele egy 20-30 km-t, másrészt meglátogatjuk a vereckei emlékművet.
A pihenőhely után nem sokkal le is tértünk, és ismét a jól megszokott hegyi utakon haladtunk egyre meredekebb, egyre élvezetesebb kanyargós szerpentinen egyre feljebb egészen a hegy tetejéig, míg meg nem pillantottuk az emlékművet. Sajnos a legrosszabb időjárást sikerült kifogni. Szemerkélt az eső, és benne voltunk a felhőben, nagyon rövid volt a látótávolság. A kilátás hiánya miatt a táj szépségének élvezete kimaradt a programból. Az emlékműhöz épp egy szintén magyar terepjárós csapat érkezett - valami gps-es tájékozódó verseny résztvevői – ők segítettek egy vereckei bevonulós csoportkép készítésében, ha már így heten vagyunk mint régen a vezéreink.
Egyébként az emlékmű szép volt. Ha jó idő lesz visszamegyünk, csak a kilátás pótlása végett. J
Lefele haladva a hágó nyugati oldalán a meredek murvás szerpentinen több magyar turistabusz is jött velünk szemben. Őszintén megmondom, nem irigyeltem a sofőröket ekkora buszokkal ilyen helyen, nekik is kalandtúra volt ez a javából. Hamarosan visszaértünk a főútra, és egyben a megyehatárra is, ami olyan volt, mint valami határátkelő. Yoshi elmondta, hogy minden nagyobb főút ami átmegy a megyehatárokon ellenőrző pontok vannak. Az ellenőrző pont közelében lévő benzinkúton megtankoltunk, majd tovább haladtunk nyugat felé. Hamar elértük a hágó tetejét, majd nem messze a hágó túloldalán volt egy kis étterem az út szélén, körülötte pedig rengeteg kamion. Megálltunk ebédelni. Yoshi korábban már említette ezt a helyet, hogy itt nagyon finom saslikot lehet enni. Nem gondolkodtunk sokat, nagyon éhesek voltunk. Kikértük a menüt körbeültünk egy asztalt és vártuk a finom falatokat. Rövid időn belül ki is hozták a pincérlányok. Valóban, hihetetlen finom volt, és nagyon bőséges! Annyira jól laktam tőle, hogy meglehetősen nehezen vettem rá magam az öltözködésre és a nyeregbe pattanásra. Inkább csak komótosan ilyen jól lakottan.
Huszt felé vettük az irányt, keresztül a hegyeken. Persze nem a főúton, hanem alsóbbrendű hegyi utakon. Az út során tettünk egy rövid kitérőt és megnéztük a Shipot vízesést.
Páratlan szép volt! Csodálatos szép érintetlen természet, és az oda vezető út szintén csodaszép síparadicsomon vezetett keresztül, hatalmas gyönyörű üvegpalotákkal és kastélyszerű szállodákkal.
Visszatérve a kitérőből, folytatva utunkat ismét átkeltünk egy hágón. Konkrétan felmentünk testközelből megnézni honnan szemerkél az eső. Bele a felhőbe. A rendkívül kanyargós hegyi utat a nagyon sűrű köd, vagy inkább felhő tette még izgalmasabbá. A hőmérséklet pedig annyira lecsökkent, hogy már azt hittem havazni is fog. Fáztam is rendesen.
A hegy túloldalán egy kis faluban betértünk melegedni egy fogadóba.
Ez a fogadó valaha csendőrlaktanya volt, és nagyon hangulatossá tette a ház gazdája. A hely úgy fel volt díszítve a régi időkből megmaradt tárgyakkal, mintha egy múzeumban lettünk volna. Egyébként a fogadó panzióként is funkcionált, úgyhogy akár meg is lehetett volna szállni. Yoshi elmondta, hogy a környék igazi Transalp paradicsom, nagyon sok szép motorozható vidék található a közelben. Jó kiindulópont ez a fogadó. Lehet legközelebb innen indulunk majd a csillagtúrákra. A frissítő forró tea elfogyasztása után, kiolvadva folytattuk utunkat. Innen már nem álltunk meg aznapi úti célunkig.
A rossz idő miatt Gyuri felajánlotta, hogy Huszt mellett a szülei hétvégi házában tölthetjük az éjszakát.
Nevezhetnénk úgy is, hogy a hazautazás előtt még egy utolsó éjszakára megpihenünk, hogy másnap újult erővel hazáig kibírjuk a hosszú utat. A szálláshely így utólag nem is volt olyan messze, azonban az aznapi hosszú út vége felé már egy örökkévalóságnak tűnt. Úgy éreztem, sose érünk oda. Mivel a hétvégi házban sokan nem fértünk volna el kényelmesen Huszt városában elbúcsúztunk idegenvezetőnktől Yoshitól, ő Husztól kb 20 km-re lakik, így már otthon tölthette az éjszakát. Számára befejeződött a kaland. Gyuri és édesapja pedig felvezetett minket a szálláshelyünkre.
Útközben Gyuriék a közeli forrásnál palackoztak pár üveg friss vizet, hogy estére legyen friss vizünk, majd nem sokkal ezután meg is érkeztünk.
A hétvégi házat Gyuri édesapja mutatta be, akinek nagyon köszönjük az önzetlen és nagyszerű vendéglátást. Nagyon hangulatos kis házikó volt. Három kényelmes szoba, a motorjainknak zárt garázs, kell ennél több. A hab a tortán, és talán számunkra a legfontosabb, hogy volt fűtés és meg tudtuk szárítani elázott ruháinkat. A legérdekesebb és legkényeztetőbb az egészben a fürdő és a fával fűtött bojler volt.
Mellékhatása, hogy a meleg víz mellett a fürdőszobában is kényeztető meleget produkált. Ki is használtuk. A jó forró fürdő, mindenkinek jól esett.
A kiolvasztó tisztálkodás után a konyhában a sparhelt melegénél készítettünk vacsorát a maradék konzervekből.
Közösen megvacsoráztunk. Majd hamar lepihentünk, mert nagyon hosszú fárasztó nap volt mögöttünk.
Útvonal, adatok és képek: http://www.sports-tracker.com/#/workout/maszi/fstrttcrnb7ctu5e
6. nap A hazaút
A túra során ez volt a legkényelmesebb éjszaka. Nem csak azért mert már annyira fáradtak voltunk, hanem mert tényleg. Valami hihetetlen barátságos vendéglátásban volt részünk.
A reggel folyamán még kihasználtuk a szállás további adottságait. Észre vettük ugyanis, hogy a garázsban van egy csap és hozzá slag. Hát ha már volt ez a lehetőség akkor a motorjainkat is kényeztettük egy kicsit indulás előtt. A garázs előtti betonon mindegyik paripát átcsutakoltuk. A mosás során vettem észre, hogy az én motorom első fékjeit is utolérte a saras végzet. A jobb oldali tárcsa betétjei teljesen elkoptak, már-már beleért a fém a tárcsába. Ez pedig nem lesz egészséges a tárcsának, hazáig még hosszú az út. Gyors improvizálás, az ülés alól előkerült egy marék kötegelő, és úgy döntöttem, hogy a jobboldali féknyerget kiiktatom. A kulcsot, amivel meglazítottam a csavarokat kötegelővel rögzítettem a fékbetétek közé, hogy ha fékezek, akkor ne essen össze a tárcsa hiánya miatt. Majd a teleszkópszárra jó szorosan odakötegeltem a féknyerget. Így csak a baloldali féket használtam, ami még hazáig kibírta. Igaz gyengébb fékhatással, de a féktárcsáim megmenekültek a cserétől.
A többiek is gatyába rázták masináikat, majd szép lassan felmálháztunk, megköszöntük Gyuri édesapjának a pazar vendéglátást, és elindultunk haza.
Azonban mielőtt célba vettük a magyar határt, Gyuri még egy utolsó segítséget nyújtott Tomrednek, mivel az ő motorja a túra során annyira leamortizálódott, hogy szüksége volt egy új plexire. Zárójelben megjegyzem Tomred közel egy kilencven magas - ha nem több -, és hát nem igazán kényelmes ilyen testalkattal jó százas tempóban plexi nélkül motorozni hazáig, ami közel 500 km. Ezért Gyuri Huszton elvezetett minket egy szerelőhöz, aki faragott Tomred motorjára egy új plexit.
Mivel ez a munka több időt vett igénybe, Tom javasolta, hogy ne várjuk meg nyugodtan induljunk el nélküle. Így Kari, Pinyó és én elbúcsúztunk Tomtól és Gyuritól.
A búcsúzkodás során nehezen tudtuk szavakba önteni azt a hálát, amit Gyuri iránt éreztünk. A túra során többször emberfeletti odaadó segítséget nyújtott és nagyon sokat tanultunk tőle. Egy biztos, ezt a barátságot ápolni fogjuk!
Ezek után tényleg elindultunk haza. Hárman.
A határig tartó úton egy útkereszteződésben belefutottunk egy rendőri ellenőrzésbe. Én mentem elöl Pinyó mögöttem, majd Kari. A kereszteződésben rengeteg vagy nyolc rendőr. Mi szép szabályosan balra lekanyarodtunk a főútról, irányjelző ment, minden ahogy a nagykönyvben le van írva. Persze hogy az utolsót, Karit megállítja. Egyből visszafordultunk és falka módjára odaólálkodtunk a rendőri intézkedéshez. Valamit magyarázott a rend őre, hogy Kari nem állt meg a kanyarodás előtt, vagy mi. Nem igazán értettük mit akar, és ezt a szerv is észre vette. Mi hárman voltunk, ő meg egyedül, a kollégái a kereszteződés túloldalán, le se … így rövid időn belül további jó utat kívánt, és tovább engedett minket. A mai napig nem tudjuk miért állította meg Karit.
Haladtunk tovább, azt már meg se említem, hogy az eső reggel óta szemerkélt, néha esett néha elállt. Már egész hozzászoktunk.
A határ előtt még betértünk egy boltba elkölteni a maradék Hrivnyánkat és persze bevásárolni a helyi kuriózumokból. Sör, csoki, halva, füstölt sajt, illetve egy utolsó csurig tankolás a jó olcsó ukrán benzinből.
A határátkelés meglepően gördülékeny volt. Egyedül a magyar vámosok kíváncsiskodtak, hogy mik vannak a csomagokban. De hát itt ez a megszokott.
Ahogy átléptük a határt azt vettük észre, hogy elállt az eső és tisztul az ég. Fura volt. Levettük az esőruhát. Az még furább volt. Az átkelő utáni első büfénél megálltunk ebédelni, mivel már jócskán elmúlt dél. Ettünk egy nagy adag finom gyrost, vagy kebapot, mindegy finom volt, lazítottunk egyet és megbeszéltük, hogy addig nem állunk meg, amíg ki nem fogy a tankból a benzin, ez kb. 250-290 km. Bekapcsoltuk a manuális tempomatot és 100 alatt nem is járt a kilométeróra mutatója. Mire az autópályáig elértünk, már ragyogóan sütött a nap, nyoma se volt a rosszidőnek, mintha egy egész más évszakban motoroztunk volna. De az se tartott sokáig. Az autópálya sötét zivatarfelhő irányába vezetett. Nem volt kérdés, hogy hamarosan nagy eső lesz. A közel négynapos esős motorozás után ez a kis zivatar már meg se kottyant nekünk. Megálltunk egy parkolóban, visszavettük az esőruhákat és gyí tovább.
Hát ez az eső akkora felhőszakadás volt, hogy Kari, aki kb. 30-40 méterrel ment előttem, csak a mellényét láttam, a motorja helyzetjelzőjét nem. Nem kívánom reklámozni, de nagyon jól jött, hogy rajtunk volt a jó láthatóságot biztosító mellénynek nevezett ruhadarab. Pár perc és kilométer elteltével el is zárták az égi csapot és nyoma se volt az esőnek. Száraz út, hétágra sütő nap. Erről ennyit. Az út során az ilyen zivatarokból még kettőt vagy hármat elcsíptünk, volt, hogy a száraz részen utolértünk egy chopperest, aki csak lazán farmergatya bőrdzsekiben nyomta, aztán amikor elkapott minket a zápor, szegény igencsak összehúzta magát. Mi meg már nem nagyon foglalkoztunk vele, hogy mennyire esik. Inkább az lett volna a fura, ha nem esik. Amikor megálltunk tankolni akkor ömlött a legjobban, már fizettünk a pénztárnál amikor befutott a chopperes. Szerencsétlen, mint a pucútnyúl, úgy rommá volt ázva. Sajnálva ugyan, de a hét nap után mi már csak nevettünk egy jót a látványon. J
Még a benzinkúton elbúcsúztunk karitól. Lassan elértük az M0-ás elkerülőt. Kari levált tőlünk. Pinyóval ketten átvágtunk Budapesten, egy kis két sáv közti száguldás J Budaörsi benzinkúton még megálltunk, Pinyótól is búcsút vettem, majd levezetésképp ő az M7-en én meg az M1-en folytattam tovább hazáig.
Az utolsó 50-60 km nagyon lassan telt. Már szinte mindenem sajogott. Sötét volt mire hazaértem. Szinte úgy estem le a motorról, de aznap este úgy feküdtem le, hogy akármennyire is fájdalmas és nehéz volt, mind lelkileg, mind testileg, gondolkodás nélkül kijelentem, hogy nagyon megérte elmenni, rengeteg pótolhatatlan élménnyel lettem gazdagabb, és ha tehetem ismét megyek.
Zárszóként a fórumon aláírásomként kiírt idézet jut most eszembe, ami Simon Pavey Dakar versenyzőtől származik:
˝ …Mindannyian része vagyunk az életnek, nem lehet hogy nem teszed meg amit tenni akarsz, nem lehet hogy nem kergeted az álmaidat a mindattól való félelem miatt, hogy mi történhet veled vagy valamelyik barátoddal. ˝