Reggeli után visszamentünk kb 8-10 km-t Kalpaki irányába, mert egy öreg híd táblát láttunk előző este. Már nem volt erőnk megnézni. Nem bántuk meg, hogy visszamentünk. Gyönyörű volt a folyó és a híd a reggeli napsütésben.
A Kalpkait az Albán határral összekötő út igazi panoráma út. A kifogástalan minőségű aszfalt egészen a határig tart. Igazi csapatós szakasz volt. Valami kis változatosság az előző napi keserves viszonyok után. Az erre a napra tervezett útvonal ettől jóval hosszabb lett volna. De kezdtük megtapasztalni, hogy Albániában nem az előzetes tervek szerint alakul a napi megtett távolság. A tankolást úgy szerveztük, hogy az 1,6-1,7 eurós görög benzint kihagyjuk. A tankunkban még Makedón benzinnel értük el a Görög-Albán határt és csak reméltük, nagyon reméltük, hogy lesz benzinkút az albán oldalon.
Volt. De albán LEK viszont nem volt nálunk. Szerencsénkre egy liter benzin 135 LEK volt, ami megegyezett az € - LEK árfolyammal. Így tehát 1 eurós benzint tudtunk tankolni. Sokat nem mertünk venni, csak 5 litert, hogy elérjünk Sarandéba. Ott terveztünk pénzt váltani és reménykedtünk, hogy lesz ettől olcsóbb benzin is. Albániában ugyan is el voltunk készülve arra, hogy nem lehet kártyával fizetni sehol. Végül is aztán ez nem is derült ki, mert Sarande-tól kezdve LEK-kel fizettünk mindenhol. Az országban három napot és két éjszakát töltöttünk. Hogy miért jöttünk el Sarandéba? Egy weboldalon olvastam, hogy a Sarande – Vlore útvonal benne van Európa 10 legszebb motoros útvonala közt. Ezen állítás igazolása vagy pedig cáfolása volt érkezésünk fő oka. Innen lehet átkelni komppal Korfura. De ezt most kihagytuk. A városon nem lehet átmenni. Sarandé egy zsákutca. A Vlore-ba vezető út még Sarandéba érkezés előtt elágazik.
A Sarande – Vlor útvonal kb 120 km hosszú. Ilyen úton még nem jártam. Valóban egyedülálló. Egyszer a tengerparton halad, majd alig pár km után 1000 méteres magasságban a hegyek közt. Megszámlálhatatlan hajtűkanyar. Leírhatatlan panoráma. És ez így ment 120 km-en keresztül.
Föl-le-jobbra-balra- előre-hátra. A leghosszabb egyenes is csak pár száz méter. Korlátok, útfestés, km tábla, nincs. Aki elfékezi magát - meghal. Pillanatokon belül pár száz méteres 70 fokos lejtőn találja magát az ember. Hibázni nem lehetett, a határokat nem feszegettük. A 120 km-t több óra alatt tettük meg. Sok helyen álltunk meg fotózni. Egyszer még a partra is lementünk. Megnéztünk egy jó állapotban megmaradt várat.
Az egyik városban még girost is ettünk ebédre. Pofátlanul alacsony áron üdítővel – pár száz Ft-nyi LEK-ért.
Ezen a szakaszon láttuk az U boat bunkert és egy elhagyott katonai bázist, őrtehénnel.
Na és a tengerparton is oly sok – már korábbról megismert uniformizált betonbunkert. Ezekkel a bunkerekkel nem tudni mi volt a cél eredetileg, hiszen ha azt vesszük, hogy egy hajóágyú eltalál egy ilyen bunkert, a helyén egy 20 méter mély kráter maradt volna csupán. Akadálytalanná téve egy esetleges partraszállást.
Vlore előtt elkezdtünk lassítani és szállást keresni. Sikerült találnunk egy valóban szó szerinti tengerparti Motelt. Az erkélyről követ lehetett ejteni (nem dobni) a vízbe olyan közel volt. A motorjaink éjszakára zárt parkolóba kerültek. A Motel tulajdonosa bizton állította, hogy mi csak aludjunk nyugodtan – ő felel mindenért.
Csak reggel derült ki számunkra, hogy egy derék albán privát biztonsági őr vigyázott a parkoló autókra és a motorjainkra. Volt rádiója és gumibotja – ami így utólag átgondolva elég megnyugtató felszerelésnek tűnik. Szolgálatai fejébe reggel adtam neki egy itthonról hozott féldecis kommersz szilvapálinkát. Előtte persze tisztáztuk, hogy ő valójában muzulmán és nem fogadhatna el ilyen ajándékot. Ezért behúzott a motel esővédő bejárata alá, ahol Allah tekintete elől rejtőzve, sebesen zsebre vágta az ajándékot.
Látható magabiztossággal felfegyverzett biztonsági őrtől és szállásadónktól, a reggeli elfogyasztása és a számla kiegyenlítése után búcsúztunk el.
